Köszönjük mindnyájatok munkáját és gratulálunk a nyertes pályázóknak. Két résztvevő osztozhat az első helyen. G. Gergely (Miskolcról) és Black&White (Új Vidékről). Mindkét pályázóval készítünk egy-egy rövid interjút a nyeremény átvétele után, addig íme egy válogatás a nyertes művekből.
Minden kedves pályázót ezúton szeretnénk elismerni és meginvitálni következő, nyári játékunkra, amely hasonló feltételekkel, csak más témában kerül kiírásra. Ennek részleteit májusban tesszük közzé.
A beérkezett írások közül a legjobbakat itt olvashatjátok, kényelmetlenségek elkerülése érdekében monogrammal. Amennyiben megtalálod közöttük a sajátod, külön kérésedre a teljes neved feltüntetésre kerül.
Jó szórakozást az olvasáshoz és májusig gyűjtsetek ihletet az újabb munkához!
Aranytoll Baráti Kör
Szerelem=boldogság?!
Végtelenül bonyolult, kiszámíthatatlan, összetett és még ragozhatnánk tovább… Az ember mindig is túlságosan csökevényes lény marad ahhoz, hogy megfejtse. Egyszerűen csak áldozata, vagy épp áldottja lehet annak az érzésnek, melyet úgy ragadhatunk meg, mint az igazi, hamisítatlan szerelem érzése. Mind ahány szerelem, annyi történet, de még szereplői sem látják ugyanúgy ugyanazon szerelem történet. Sőt! Talán egyazon szerelem két szereplője látja leginkább különbözően ugyanazt a kapcsolatot. A nemek közötti feloldhatatlan ellentét és egymásra utaltság furcsa játéka a mindenek felett álló érzés, melyet legtalálóbban Pilinszky János fordított le magyar nyelvre. „Az ágy közös a párna nem” – fogalmaz meg egy örök érvényű gondolatot a költő.
Be kell látnunk, az ember természeténél fogva, ösztönösen rendel alá mindent e világi léte során az igazi boldogság megtalálásának, ha ez nem így lenne, már rég eltűntünk volna a Föld színéről. Hogy miért is? Azon egyszerű oknál fogva, mert a fajtánk fenntartásának záloga az, amit mi szerelemnek hívunk. Persze a világ más, értelemmel bíró élőlényei esetében ezt lekicsinylően, nagyképűen „ösztönös viselkedésnek” hívjuk, piedesztára emelve az embert, és kisajátítva a fogalmat anélkül, hogy valóban meg tudnánk fejteni azt.
Van viszont egy hihetetlenül termékeny iparág, mely a szerelemre épül, és bárki megtalálja benne azt, amivel azonosulni tud. Legáltalánosabb műfaja a film, és a slágerszagú szerelmes dal. Megszámlálhatatlan azon dalok és filmek száma, melyek feldolgozták e témát, hangulatától függően mindenki talál olyat, melyben meglátja saját szerepét. A legeredetibb történeteket azonban az élet írja, a személyes élmény nagyobb hatást gyakorol az egyénre bármi másnál. Mindenkinek megvan a maga drámai, vagy épp vígjátékba illő története.
Hogy a most következő rövid történet melyik kategóriába lehet sorolandó, azt nehéz eldönteni, leginkább szokványosként lenne definiálható, nekem azonban mégis különleges, mert az enyém.
Egy teljesen átlagos péntek este volt, már amennyire átlagos lehet egy érettségi előtt álló fiatalember számára. Veszettül villogtak bent a fények, üvöltött valami rossz diszkózene a hangfalakból, mi nagyképűen álltunk a pultnál, és igyekeztünk bemutatni mindenkinek mennyit bírunk ledönteni ama szarvassal díszített üveg tartalmából. Általában sokat… S mivel ez egy átlagos hétvégi este volt, így nem is hazudtoltuk meg magunkat. Teljesen szokványos péntek este.
Azok a csodálatos hosszú szempillák azonban mégis különlegessé tették. Illetve tették volna, ha épp rám merednének, és nem pedig arra a fazonra ott, aki épp most bújt elő valamelyik reklámból. A vicces az egészben, hogy én mutattam be neki ezt a mókust. Zavartan meredek a távolba, s közben hevesen dörzsölöm a homlokomat, de úgy érzem nem tudom róla letörölni a „lúúúzer” feliratot, s ezzel egyszer s mindenkorra megbélyegeztem magam. De hát sebaj! Épp a tánctérre meredek, közben magam sem tudom merre járok gondolatban, mikor elkezdik bökdösni az oldalam, s érzem amint hideg ital csorog végig az ingemen. Egy újabb adag keserű az, érzem az illatán, amint megszagolom a foltot az ingemen.
- Fogjad már! – üvölti rám a cimborám, miközben tudomásul veszem, hogy újabb folttal gazdagodtam, s immár nem csak a homlokomon virít pecsét, hanem az ingem szárán is. A már megszokott mozdulattal nyúlok a pohár után kiürítendő ami maradt benne. Én azért teszem, hogy leplezzem végtelen csalódottságom, és azt a látszatot keltsem benne, mintha jól érezném magam, és számomra érdektelen melyik helyi vagánnyal enyeleg éppen, jól bejáratott barátaim pedig azért, mert leginkább így tudják kifejezni véleményüket erről a világról, nem mellékesen így élvezhetőbb az az igénytelenség, amit ez a szórakozóhely nyújtani tud. Tudom, hogy semmi értelme annak amit épp teszek, ez az este már az ördögé lesz, de valahol attól tartok, hogy a következő jó néhány is a patásé marad, ha nagyon belelovalom magam a gondolatba, hogy az amire a leginkább vágyom, és kitölti szinte az összes gondolatom, nem lesz az enyém soha talán.
Egy újabb megszokott szombat este a jól bejáratott cimborákkal. Semmi különleges, üldögélünk törzshelyünkön, azon morfondírozva, hogy egyre csendesebbek ezek a hétvégék. Aztán azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy ha még mindig ugyanazt az életmódot folytatnánk amit néhány évvel ezelőtt, akkor rövid időn belül csatlakozhatnánk a magyar alkoholisták népes táborához, ami azért mégsem lenne olyan jó. De legyen ez a végszó mára! Azzal kiürítem a söröspohár maradék tartalmát, és elköszönök. Még néhány – jól megszokott – „papucs” jelzőt begyűjtök az asztaltársaság tagjaitól, aztán irány a kedves!
Nem olyan kedves ma, mint általában szokott. Félálomban nyitja az ajtót, s mivel később érek oda az előre beígértnél, így kérdőre von, mire én kitérek a válasz elől, s visszakérdezek valami olyasmiről, aminek semmiféle jelentősége, főleg nem szombaton, késő éjszaka. Fáradtan dőlök be mellé, s még elmormogunk egymásnak egy-két mondatot mielőtt elaludnánk. Kapok tőle egy „őzike puszit” is, amely abból áll, hogy elkezdi cirógatni arcomat a szempilláival.
- Nem hagynál aludni azokkal a nagy szempilláiddal?
- Jól van, na! Már szeretgetni sem lehet… Már nem is szeretsz engem! – veti oda nyűgösen kiengesztelésre várva.
- Dehogynem!
- Tééényleeg? És úgy érzed boldog vagy mellettem?
- Miért, a kettő nem ugyanaz? - dünnyögöm oda neki utoljára, aztán átfordulok a kedvenc oldalamra és elalszom.
Modern Daidalosz és Ikarosz, avagy repülni jó?
A jól öltözött, üzletemberként valaha szebb napokat is látott férfi gondterhelten rója fiával a városi utcákat. A tulajdonában álló vállalkozás épp komoly adósságokkal küszködik és a megszűnés szélén áll. Próbál megfeledkezni problémáiról, de nem tud szabadulni a gondolattól, hogy tönkre mehet mind az, amit felépített. Az egyik sarkon megáll, az ott kéregető hajléktalanra mutat, majd odaszól a fiának:
- Látod? Ez az ember jóval gazdagabb, mint én. Neki semmije sincs, én viszont tele vagyok adósággal.
Vagyis minden, de minden csak nézőpont kérdése. Így az is, hogy épp hogyan értékeljük saját helyzetünket. Nézőpont kérdése, hogy kinek mi a fent, illetve mit jelent a lent kifejezés. A címben szereplő mítosz örökérvényű bölcsességet fogalmaz meg, napjainkban különösen érvényesek lehetnek a benne megfogalmazott gondolatok, valamint arra is rávilágít, hogy az ember képtelen meghazudtolni önmagát, és csupán szélmalomharcként minősíthető az, amit változás címén tesz. A történetben Daidalosz óva inti fiát, hogy ne merészkedjen túl alacsonyra a víz miatt, de ne repüljön túl magasra sem, mert a nap megolvaszthatja szárnyait. Csak a kettő közti sávban van esélyük a túlélésre, de mint tudjuk, ezt nem olyan egyszerű megtalálni. Minden egyes ember kategorizálható valamelyik szintre, attól függően, hogy épp hol jár.
Hosszabb-rövidebb ideig mindannyian belekóstolunk a „fent” adta eufóriába. Észre sem vesszük innen szemlélve az alattunk elterülő világot, észre sem vesszük, milyen magasról is teszünk mindarra, ami alattunk van. Közben elvárjuk, hogy ha netán leesnénk, majd rólunk nevezzék el a tengert, ami valahol jó mélyen alattunk nyújtózkodik. Az ominózus felemelkedésnek rengeteg módja lehetséges, általánosságban pozitív élményeink révén érhetjük el. Ezeket a pszichológia tana elsődleges és másodlagos örömökként definiálja. Az elsődleges örömök magasabb szintet képeznek, és általában csak hosszú, és kitartó munkával érhetőek el. Ilyenek a sikerélményeink. A másodlagos örömforrás viszont már valami sokkal egyszerűbb, hétköznapibb dolgot takar, egyszerű emberi igények, melyek karnyújtásnyira vannak. Ilyen az evés, alvás, ... klasszikus hármasa, melyek egyben szükségletek is, de előszeretettel tekintünk rájuk, úgy, mint valami szeánszra, és ez így is van rendjén. A bajok gyökere általában abból ered, ha túl sokat időzünk odafenn, mert épp nem tudunk elszakadni attól, ami minket ott tart. Ennek leghagyományosabb, és leginkább előszeretettel emlegetett példája lehet a gonosz élvezeti cikkek sora, melyre az emberi idegrendszernek olykor-olykor szintén szüksége van „a teljességre való igénye végett”.
Középen repülni a normálisnak mondott ember számára a lehető legszokványosabb dolog. A középső, népes bolyban repülő ember alapesetben arra vár, mikor fürödhet meg újra a napfényben, de ugyanakkor tisztában van azzal, hogy előre kell tekintenie, nem pedig fölfelé, de még csak véletlenül sem lefelé, mert könnyen leszédülhet a mélybe, ahonnan nehezebb visszakapaszkodni. A szokványos állapotot a tudatos ember, mint lehetőséget éli meg a feljebb kapaszkodásra, de tisztában van vele, hogy alapvetően ez az ő helye, itt a végeláthatatlan bolyban.
A másik véglet, a tengerszinthez közel repülő ember, aki egykedvűen tűri, hogy fentről minden a nyakába potyog, lentről pedig a tenger áztatja tollait. Sokféle szerzet repül itt, a tengerszinthez közel. Van, aki hosszabb időre ragad meg ezen a szinten, és a beletörődés látszatát kelti, közben pedig csak a figyelemfelkeltés eme fura módját választja, a legtöbb ember viszont igyekszik feljebb kapaszkodni, még ha ez nem is olyan egyszerű dolog.
A hedonista életszemlélet hirdeti azt, hogy nem érdemes lenézni, mikor épp magasan vagyunk, akkor is ráérünk agonizálni saját helyzetünkön, mikor épp a mélységbe zuhanunk alá, avagy akár még akkor is tegyünk rá még egy lapáttal amolyan minden mindegy alapon. Van ugyan egy nagyon vékony mezsgye, ahol kellően magasan repülhetünk a naphoz, anélkül, hogy megolvadnának a szárnyaink, de ez inkább egy határvonal, amit nem érdemes átlépni. Az emberi természet pedig nem arról híres, hogy ne lépje át azokat a bizonyos vonalakat, melyeket kijelöl önmagának, ezért inkább javallott lentebb adni a magasságból, és a felhők alatt repülni, mivel ha örökké elkerülnénk a viharokat, soha nem tudnánk megbecsülni a napfény jótékony hatásait.
